A falusi mulatságon Jancsi egész este Juliska körül legyeskedett.

A lány kacérkodott, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.

Később, amikor már a csillagok is előbújtak, Jancsi félrehúzta Juliskát:
– Gyere ki velem a kazlak közé, csak egy percre! – súgta.

Juliska húzódozott, játszotta a nehezen kaphatót, forgatta a szemeit, de végül engedett. Kint, a szénaboglyák között még mindig kérette magát:
– Jancsi, ne siess úgy… én nem olyan lány vagyok!

Jancsi azonban kitartó volt.

– Nézd, legalább annyit engedj meg – mondja könyörgő hangon –, hogy két marokkal megfogom a kis Jancsit… és csak ami kimarad a végén, azt dugom be!

Juliska nagyot sóhajtott, de végül beleegyezett, gondolván: „Hát jó, ennyi még belefér…”

El is kezdik a dolgot — tapogatózás, izegés-mozgás, félrebillenés, nevetgélés —, mígnem a nagy ügyetlenkedésben Jancsi elveszíti a tartást, elengedi ami a kezében volt… és becsúszik az egész.

Juliska teste megfeszül, levegőt vesz, majd felsikolt:

– Jaj… nagyon jó..! Most szép lassan engedd el az egyik kezeddel!