Feleség: Drágám… légy szíves, kérlek!
Férj: Ugyan már… hagyj aludni!
Feleség: Na, kérlek! Olyan régóta várok már rá.
Férj: Most komolyan? Biztos, hogy nem. Utána úgysem tudok majd visszaaludni.
Feleség: Én meg így nem tudok elaludni.
Férj: Miért mindig az éjszaka közepén jut ez az eszedbe?
Feleség: Mert majd megsülök, olyan melegem van.
Férj: Érdekes módon neked mindig a legrosszabb pillanatban lesz meleged…
Feleség: Ha igazán szeretnél, nem kellene külön kérnem. Magadtól is tudnád, mire van szükségem.
Férj: Ha pedig te szeretnél engem, nem most zaklatnál ezzel.
Feleség: Akkor már nem is szeretsz?
Férj: Dehogynem… csak ezt most hagyjuk.
Feleség: (szipogva) Kérlek…
Férj: Jól van, jól van… egye fene.
*(A férj nagy sóhajjal kimászik az ágyból, majd a sötétben tapogatózni kezd.)*
Feleség: Mi történt? Segítsek? Felkapcsoljam a lámpát?
Férj: Ne! Csak… nem találom.
Feleség: Az ég szerelmére, tapogasd ki!
Férj: Na, megvan… Most már elégedett vagy?
Feleség: Igen… nagyon!
Férj: Akkor legközelebb, ha meleged van, nyisd ki te az ablakot!
